"Alig néhány napja erősítették meg a kapcsolatukat máris felröppentek a hírek, hogy a pár első gyermeküket várja."
"A rajongóknak nincs ínyükre, hogy valakinek sikerült behálóznia kedvencüket, talán nem is lenne ekkora a felháborodás, ha az illető nem Miss Marks hanem a legutóbbi nagy sikerű film a Halálos ballépések hősnőjével, Gorgina Parnettel jelenne meg Mr. Fanner a vörös szőnyegen."
történt egy érdekes dolog, hogy a közepe felé, teljesen elfelejtettem mit is akartam írni, de komolyan egy fél mondat volt, és nem tudtam ki találni, hogy vajon miért is írtam oda, ezért is lett ilyen rövidke az egész, na de remélem azért tetszik.
Bevezető/Prológus
- Nem aggódj! - bár rám nézett, mégis mintha valahová a távolba beszélt volna, igaz nem is nekem szánta a szavait, csak saját magát nyugtatta, neki ez nem hiányzik, ő még a saját világában él ahol a tetteinek nincs következménye. Csak hát ez nem igaz, de látom rajta úgy gondolja ezt hamarosan megoldjuk, hogy nem kel az éjszaka közepén arra ébrednie, hogy egy gyerek bömböl, mert meg kel etetni, ki kel cserélni a pelusát, vagy egyáltalán az, hogy foglalkozzon vele. Nem volt többé rám szüksége, és amúgy is csak szép botrányt kavartunk. Tényleg olyan volt mint egy álom. Teljesen hülye voltam, hogy valaha is azt hittem, majd Caden Fanner a sztár belém szerethet, mint az idétlen filmekben mi?! Csak egy voltam a sok közül, a kis játékszerei, egy mocskos trófea gyújtó semmi több! Mégis annyira fájt, hogy így érez, annak ellenére, hogy valahol mélyen, eltemetve sejtettem. Rá emeletem a kék szemeimet, a könnyeimmel küszködtem.
- Nem akarom ezt... - elcsuklott a hangom. Átkarolt, mintha megértene, azonban én rögtön le ráztam a karjait.
- Én sem hidd el, de megoldjuk. Tudod mit, holnap le mondom az aznapi programot, akkor együtt mehetünk orvoshoz. - megoldjuk, szívesen a képébe vágtam volna, hogy ez egyedül neked jelent megoldást, de csak fel pattantam és megráztam a fejem.
- Nem megyek orvoshoz, nem ölöm meg a babát! Az én babámat! A mi babánkat! - láttam, hogy szemében értetlenség csillan.
- Akkor mégis mit fogunk csinálni? Papás mamásat játszunk? Szerinted én valaha is jó apa leszek? - látszott rajta, hogy erőfeszítések árán tudja csak nyugton tartani a hangját. - Gondolkozz el Isabelle, te se akarhatsz most gyereket, légy őszinte: tönkre vágná a karriered - érzelmi zsarolással próbálkozol? Remek, képtelen vagyok azt mondani, hogy a szeretetem Cad iránt egyszer csak elpárolgott volna, de ezzel a két mondatával együtt már nem tudtam rá úgy nézni, ahogy tényleg szerettem volna, ahogy régen tettem. Mint egy kislány az első szerelmére, a hatalmas szemekkel és olyan mértékű szeretettel, amit képtelen vagy szavakba önteni és valahogy úgy érzed, hogyha nincs melletted minden sötétebb lesz egy árnyalattal. Most ennek az érzésnek egy része veszett el.
- Megpróbálhatjuk - nem ezt akartam mondani, de képtelen lettem volna arra, hogy most csak úgy kisétálni, esélyt sem adva neki, bár világosan kijelentette, hogy nem akar gyereket. - A karrier meg mit számít? Nem érdekel, hogyha nem lehetek többé modell! Sőt fellélegzem.
- Te talán igen de mi van velem? Nem adhatok fel mindent! - kiabált, ami megrémített.
- Nem is erre kértelek. - próbálok valami nyugalmat csempészni a hangomba, a legkevésbé sem vágytam most veszekedésre, de azt hiszem ezzel már elkéstem. Oly sok mindennel elkéstem már, azon aggódni, hogy mikor is fog elmenni és én teljesen egyedül maradok, egy gyerekkel és az elvetemült újságírókkal. Caden és a menedzsere talán még valami ütős sztorit is kitalálnának, hogy eltussolják azt, hogy elhagyta a gyermekét. Be adnák a rajongóknak, hogy én csaltam meg Cadet, sosem szerettek, így biztos el hinnék. Szinte látom magam előt a címeket. "Összetörték a Démon kőszívét" Mert, hogy ő a nagy és félelmetes démon, aki össze vissza ölöget embereket, legalábbis a sorozatban ahol főszerepet alakít, és sokszor azonosítják az általa megformált karakterrel.
Azt veszem észre, hogy elterelem a figyelmem, rá se nézek Cadenre, a körmömet már belevájtam a tenyerembe, apró félholdakat hagytak maguk után. Úgy éreztem fojtogat ez a csend, az égető tekintete, mintha csak engem vádolna, hogy most minden tönkre megy. Hiába rejtőzünk, bujkálunk, tudhattuk volna, hogy ez így nem lesz jó, olyan álomban ringattuk magunkat, mint a kamaszok, azt hittük ez majd örökké fog tartani.
Néha meglepődőm, hogy mennyire tudnak fájni dolgok. Pont azok a legjobban, ami olyan tökéletesnek indult. Vagy hogyha a saját döntésed miatt szenvedsz, és minden éjszaka azzal álmodsz, hogy vissza szállsz az időben, bocsánatot kérsz vagy éppen azt a döntést törlöd el, változtatod meg. Azt hittem, én fogok hamarabb elindul, a kabátom után kapni, és ki rohanni, csak futni és rohanni, hagyni, hogy a szél táncoltassa a hajam, óvatosan simogassa az arcom.
Azonban Cad feltépte az ajtót és egy szál vékony ingben, egy "majd este jövök" mormogás kiméretében kiviharzott a szobából.
